Télen a fák elhullajtják a leveleiket. Van, amelyiket ki is dönti egy-egy vihar, de a legtöbb türelmesen áll, és tűri a sorsát. Kitartanak esőben, hóban, szélben és fagyban. Állják a díszként hozzájuk tapadó glicerin esőcseppek, csillogó jégcsapocskák vagy a fehér hósipkák rohamát, nem törődnek velük. Nem aggódnak, amikor egy csillogó csecsebecse a földre zuhan. Állnak, és várnak, növekedésük ereje látszólag megtorpant. Belül azonban rügyek fejlődnek észrevétlen. Övék a belső természetükhöz hűségesek béketűrése. Ebből merítenek erőt, hogy kiállják az élet örömeit és viszontagságait, sem szerencse, sem balsors nem változtatja meg őket. Nekünk hasonlóan kell léteznünk. Akár felemel, akár porba sújt a sors, türelmesen bírjuk ki mindkettőt. Nem számít, mi van odakint, ha mindig hűek maradunk a belsőnkhöz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: